Hihetetlen erővel ütötte a boxzsákot. A tompa csattanások zaja kiszűrődött a folyosóra, a résnyire nyitva felejtett ajtón át. A résen bekukucskálva figyeltem minden mozdulatát. Az összepréselt ajkát, az arcélén legördülő izzadságcseppet, a nedves tincseit, melyek kuszán meredtek ezerfelé.

Hiányzott. Én mondtam ki, hogy legyen vége, s most mégis én vagyok az, aki ostoba módon követi minden mozdulatát, akár egy megrögzött rajongó, ki nem képes szabadulni az áhítat mérgező ízétől.

Emlékszem minden szavára, amit akkor mondott nekem. Először dühös volt, aztán kétségbeesett. Könyörgött, hogy ne hagyjam el, számtalan ostoba kérdést tett fel, s az enyémekre annál is ostobább válaszokat adott.

Mindez olyan rég volt, hogy talán már ő sem emlékszik. Hallottam róla ezt-azt, de azt hittem csak szóbeszéd. Azt mondták megváltozott, hogy teljesen kifordult magából. Most pedig, hogy látom őt, tudom, hogy minden szó igaz volt.

A múlté már az a fiú, aki egykor szégyenlősen sütötte le a szemét, ha megfogta a kezem. A fiú, aki legmerészebb pillanatában is csak egy ártatlan puszit mert lopni tőlem. A fiú, aki pufi arcocskáját takargatta, akárhányszor rákacsintottam a folyosó túlsó oldalán.

Odabent valaki más állt. Sziklaszilárd arcvonásokkal, eltökélt tekintettel, karján dagadó izmokkal. Tudni akartam, hogy még mindig olyan bátortalan-e a hangja. Hallani akartam, hogy miként beszél, gondolkozik. Meg akartam tudni, hogy ki ő.

Lassacskán ritkultak a boxzsákra mért ütések. Abbahagyta, amit csinált, lehuppant a földre, s fáradtan elnyújtózott. Nem láttam jól, de mintha egy halvány, de elégedett mosoly bujkált volna dús ajkain. Szabálytalanul lélegzett, az oldalára szorította bekötött kezét. Elmosolyodtam, amikor megláttam. Ugyanolyan piciny ujjai voltak, mint akkoriban. Ez az egy nem változott.

Vettem egy nagy levegőt, s még mielőtt a félelem igazán eluralkodhatott volna rajtam, belöktem az ajtót, mely kínosan hosszú nyikorgással tárult ki. Meg sem mozdult a zajra, csupán légzése gyorsult fel.

Félénken lépdeltem közelebb, majd hagyva egy tisztes távolságot, megálltam előtte, s vártam, hogy kinyissa a szemét és észrevegyen. Túl abszurdnak tűnt a helyzet, szinte kedvem támadt nevetni a nyomoromon.

Hosszúnak tűnő csend telepedett ránk. Csupán az ő nehéz lélegzetvétele, és a fülemben zúgó vér hangja piszkította be a némaságot. Nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki, csupán összepréselt ajkait nyitotta halk, határozott szóra.

-Üdv itthon, V.

Hangjára kiütközött a gerincem mentén a jéghideg verejték, gyomrom kínosan szűkült össze, szívem egy pillanatra abbahagyta a munkát. Úgy éreztem fordul velem egyet a világ, s egyre csak szűkül és szűkül a tér, hogy minden tagomat összenyomva fojtson bele a saját rettegésembe.

Semmi sem volt ugyanaz. Hangja mély volt és rideg, szinte olyan, mint valami messziről jövő visszhang. Szavai üresnek hatottak, ajkai alig mozdultak.

Hirtelen mozdult. Beletúrt az összetapadt tincseibe, majd komótosan feltápászkodott a földről. Leporolta a nadrágját, megigazította a testére tapadt, nyirkos felsőjét, majd átható tekintetét rám szegezte. Csupán egy pillanatig néztem a szemébe, mégsem láttam semmit. Tekintete épp oly üres volt, mint szavai. Mintha… kiveszett volna belőle a lélek.

-Mit keresel itt? – Feltett kérdésére hirtelen nem tudtam mit válaszolni.

Otthon ezerszer átgondoltam, hogy mit mondok majd neki. De be kellett látnom, hogy minden szó, ami akkor eszembe jutott, a régi Jiminnek szólt. Azt, aki itt állt előttem, nem ismertem. A legkevésbé sem.

-Én… nem tudom. Azt hittem… Jimin, én… - Dadogtam akár egy csintalanságon kapott kisgyerek és ő csak várt, türelmesen várt. Tekintete ezerszer felemésztett, s nem mertem újra rá pillantani. Féltem. Tőle féltem.

-Mit szeretnél? – Türelmesen kérdezett, miután látta, hogy nem fogok egyhamar szóhoz jutni.

-Én… nem tudom. Beszélni veled… téged… vagy…

-Engem? – Gúnyos horkantással ismételte meg szavam. – Nézz rám, V. – Hangja parancsoló volt, de jobban féltem a tekintetétől. – Azt mondtam – megragadta az állam és kényszerített, hogy megemeljem a fejem -, nézz rám.

Közelsége hatására testem úgy reagált, mintha áramot vezettek volna a bőröm alá. Érintése bizsergetett, és tudtam, hogy ő is érzi.

Még mindig nem néztem a szemébe. Néztem helyette a felsőajkán csücsülő izzadságcseppet, az aprócska heget az arcélén, a cseresznyepiros alsóajkát, mindent, amibe kapaszkodhattam, s ami visszatartott attól, hogy elnyeljen a sötétség, mely szinte ömlött a tekintetéből.

Éreztem, hogy az egész testem remeg, és forró könnyek mossák az arcom. Éreztem azt is, hogy határozott szorítása enged, láttam meglágyulni a vonásait.

Egy pillanat alatt döntött. Elengedte az állam, s gyengéd, ámde követelőző mozdulattal húzott egy ölelésbe. Arcát az enyémnek nyomta, ujjai utat találtak a tincseim közé, amitől csak még jobban remegett minden porcikám.

Azt hitte félek tőle. Valójában féltem is. De sokkal inkább ijesztett meg az új, mintsem Jimin.

Óvatosan megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből, de úgy szorított, hogy éppen csak eltolni tudtam magam tőle, annyira, hogy arcomat elfordítva súroljam dús ajkait a sajátommal.

Összerezzent az érzésre, szemeit szorosan lehunyta. Éreztem leheletét visszacsapódni az arcomról. Aprócska kezei közé fogta az arcom, s ezúttal nem kellett kényszerítenie. Magamtól tekintettem a bizalmatlanul fészkelő, sötét szemekbe, melyekben ugyanúgy ott gyöngyöztek a bebörtönzött könnycseppek.

Várt egy pillanatig, egy elnyújtott pillanatig, s csak azután vette birtokba ajkaimat, szenvedélyesebben, mint valaha. Kezei eltökélten préseltek a kőkemény izmokkal borított testéhez, s ajkai lágysága ellensúlyozta a belőle áradó erőt. Teljes valóm megadóan simult szorosan hozzá, éreztem a mellkasomon a hevesen verdeső szívét, s le mertem volna fogadni, hogy ő is ugyanúgy érzi az enyémet.

Elmélyítette a csókot, amitől szinte robbant a vérem. Mintha nem is én lettem volna. Kezeim utat találtak a pólója alá, amitől elgyengülten nyögtem a csókba. Valahogy ezerszer izgatóbb volt a nedves bőrén végigfuttatni a kezem, mint pusztán érezni a nekem feszülő izmokat.

Érthette a célzást, mert elvált tőlem és lerángatta rólam is, és magáról is a pólót. Egy gyors pillantást vetettem fedetlen bőrére, s a rajta feketéllő tetoválásra. Észveszejtő kontrasztot képzett a fekete írásjel és a bőre hibátlan fehérsége.

Térde estem előtte, ajkaimat a forró bőrére nyomva próbáltam betelni az érzéssel, a boldogággal, melyet akkor nem tudtam volna megnevezni, de tudtam, hogy tűzként folyik az ereimben. Ő a hajamba túrt, hagyta, hadd tegyek, amit akarok. Harapdáltam, szívtam a bőrét, mire izmai érzékenyen rándultak össze. Végig némán tűrte, csak akkor szakadt ki belőle egy sóhaj, amikor türelmetlen mozdulattal szabadítottam a meg a nadrágjától.

Láttam, hogy kíván, s ez abban a pillanatban felért nekem mindennel. Alsónadrágján keresztül cirógattam a férfiasságát, majd alhasát kezdtem nedves puszikkal behinteni. Nem húztam a dolgot sokáig, hiszen a hajamban pihenő ujjai sürgetően húzták a tincseimet többre ösztönözve.

Lehúztam róla az utolsó ruhadarabot, s hatalmas férfiasságát látva nagyot nyeltem. Ugyan a bátorságom elbújt egy eldugott kis sarokba, én mégis tettem, amit tennem kell, és a lehető legmagabiztosabban vettem ajkaim közé a vágyát.

Sóhajtozott, ahogy bizonytalanul próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Minden mozdulattal egyre inkább visszasomfordált a bátorságom, s a nyelvemet is bevéve a buliba, kikényszerítettem Jiminből az első nyögést. Innentől már nem volt visszaút, kínoztam, ahogy tudtam. Néha kiengedtem a számból és apró puszit hintettem a hegyére, néha fogaimmal karcoltam a merevedését, de sosem engedtem olyan mélyre, amennyire ő azt szerette volna.

Hamar megunta, hogy én dominálok, a hajamnál fogva húzott fel, amit talán más esetben megalázónak tartottam volna, most piszkosul beindított. Egészen a boxzsákig hátrált velem, miután arrébb dobta a levetett ruhadarabokat. Egyik kezét az arcomra simította, s hüvelykujjával az alsóajkam simogatta, másik keze az övemnél matatott, s pillanatok múlva búcsút inthettem a maradék ruhának, ami a testemet fedte.

Szégyenlősen remegtem a kezei között, ahogy a szemembe nézve járták be ujjbegyei a felhevült bőröm minden szegletét. Sóhajtoztam, ziháltam, amikor egy-egy erogén zónámat megtalálta, s tartva a szemkontaktust, odahajolt, hogy megharapja, vagy végignyaljon rajta.

Már egészen az őrületbe kergetett, amikor az egyik lábamat a csípőjére húzva mosolyodott el. Tekintete egy csepp gonosz, szinte tébolyodott mámort tükrözött, így egy pillanat alatt tudtam, hogy mi fog rám várni.

Felkészítés nélkül nyomta a szűk bejáratomnak a makkját, majd egy jól irányzott lökéssel pár centire elmerült bennem. Kis híján felüvöltöttem a fájdalomtól, ám Jimin előrelátóan a számra tapasztotta a kezét, így mindössze csak egy szenvedő nyöszörgésre futotta. Ott tört szilánkosra az elmúlt percek ködös mámora, helyt adva a töménytelen fájdalomnak, amitől a szívem fájdalmasak kezdte verni a bordáim által képzett börtönét. Újra megeredtek a könnyeim, annak ellenére, hogy az előzőek sem száradtak még fel.

Jimin nézte az arcom, s könyörtelenül kezdett el mozogni bennem, elérve, hogy az egész testem fájdalmasan lüktessen minden alkalommal, amikor egy kicsit beljebb jutott.

Úgy éreztem a poklok poklát élem abban a pillanatban meg. Szabadulni akartam, elrohanni előle. Egy kicsiny részem azonban teljesen felszabadultan szárnyalt, adrenalint fecskendezve a vérembe. Élvezni kezdtem. A testembe maró fáradalmat, Jimin sötét tekintetét, mely itta a szenvedésem nyújtotta látványt.

Szaporodtak a lökései, lassan zihálni kezdett, s ahogyan ő egyre hangosabban élvezte, bennem úgy kezdett virágot bontani a kéj, mely egy pillanat alatt elborította az agyam.

Egyre többet és többet akartam, körmeimet Jimin hátába vájtam, ajkaimmal kutattam az övé után, s meglelve azt, szenvedélyes csókot váltottam vele, pontosan akkor, amikor egy mély lökés kíséretében megadta megát az orgazmus részegítő érzésének.

Nekem viszont még sok volt hátra, s meg akartam kapni, azt, ami kijár nekem, így Jimin fenekébe markolva kényszerítettem arra, hogy tovább mozogjon bennem.

Lökései erőteljesebbek lettek, halkan morogva jelezte, hogy már nincs ínyére a helyzet. Szemöldökét ráncolta, s én nem akartam tovább gyötörni. Engedtem a szorításomon, ő pedig kihasználva a helyzetet kicsúszott belőlem, ám még mielőtt elönthetett volna a csalódottság és a kielégítetlenség bosszantó érzése, megéreztem ujjait magamban.

Először arra gondoltam, hogy nevetséges és hasztalan, de kitapintott egy pontot, amitől szemeim kétszeresükre kerekedtek, ajkaimat pedig egy artikulálatlan nyögés hagyta el. Még párszor megnyomta azt a pontot, sőt, fokozta az élvezetet azzal, hogy néhányszor végigsimított a merevedésemen, amitől csakhamar egy hangos nyögéssel élveztem a kezébe.

Amint elengedett erőtlenül zuhantam volna a földre, de Jimin nem engedte, hogy összeessek. Derekamnál fogva ölelt magához, izzadságtól csillogó teste az enyémhez tapadt, zihált, akárcsak én, mégis orrát a nedves tincsim közé fúrva lélegzett mélyeket.

-Megváltoztál. – Ki tudja mennyi idő alatt sikerült összeszednem magam annyira, hogy megszólaljak.

Kinyújtotta karján pihent a fejem, ahogyan a levetett ruháinkon feküdtünk a földön.

-Mit vártál? Összejössz velem fogadásból, megkedvelsz, majd kidobsz, mert „dagi vagyok” és így nem mutatkozhatsz velem. Egyáltalán nem tettél akkor tönkre, Taehyung. – Szarkasztikus szavai mögül visszaköszönt a rút igazság.

-Annyira sajnálom. – Halk szavaimra csak hümmögött.

-Én is sajnáltam magam… az elején. Aztán úgy döntöttem véget vetek ennek az egésznek. Nézz most rám, az iskola legnépszerűbbje vagyok. Miután elmentél a suliból a haverjaid alig győztek bedumálni a csapatba. – Halkan kacagott Jimin, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog.

-És belementél?

-Dehogy. – Szinte sértetten tiltakozott. – Elküldtem őket a francba. Azelőtt sem volt senki mellettem, most sincs rá szükségem. Téged akartalak kikészíteni. Azt akartam, hogy láss, miután napról napra megváltozok. Hogy láss, amikor minden nap más lányt csókolok és feltedd a kérdést, hogy miért nem te vagy az. De…

-De elmentem. – Fejeztem be Jimin mondatát, kissé ingerülten.

-De elmentél. Aztán nem volt értelme már az egésznek.

-Mégsem hagytad el magad. – Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

-Nem, mert már rég nem te vagy a lényege. – Kegyetlen őszinteség ült a szemeiben és a szavai jobban fájtak, mint az iménti agresszivitása.

Percekig csendben emésztettem a szavait, majd félszegen feltápászkodtam mellőle. Követte a mozdulataimat és kíváncsian várta, hogy megszólaljak.

-Mennem kell. – Mindössze ennyit mondtam, mire Jimin éktelen kacagásban tört ki.

-Persze, menj csak el. Ehhez értesz a legjobban. – Felállt és hozzám vágta a ruhákat, majd ő maga is elkezdett öltözni.

-Azt mondtad, hogy nem rólam szól. Akkor felesleges itt maradnom. – Kiabáltam rá, s legszívesebben hátba vágtam volna.

-Mert egy önző szemétláda vagy. – Továbbra sem fordult felém, de minden szava késként fúródott belém. Tehetetlen dühömben felkaptam a cipőmet és hozzávágtam Jiminhez. Szerencséje volt, éppen lehajolt, így csak a feje fölött csattant a falon a cipő.

Lassan fordult felém, túlcsordult a düh a tekintetében, mire rémülten kezdtem hátrálni. Ajkaim remegtek, ahogy megpróbáltam hozzászólni.

-J-jimin… gondold át, jó…? – A hátam a falnak simult, Jimin egyre csak közelebb ért, s úgy éreztem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorított egy vadállat.

-Rohadtul. Elegem. Van. Abból. Az. Öntelt. Megalomániás. Hülye. Fejedből. – Az utolsó szónál felemelte a fezét és erősen rácsapott a falra közvetlen mellettem. Azt hittem engem akar megütni, így védekezésképp felemeltem a kezem, amit megragadott, és elrántva engem a faltól, a hátam mögé csavart.

Fájt, rettenetesen, így kissé előregörnyedtem, hátha sikerül kiszabadulnom, de Jimin erősen tartott és a tarkómon visszacsapódó lehelettől egyenesen megdermedtem.

-N-ne bánts, jó? – Szemeimet összeszorítva tettem fel a kérdést, majd nem sokkal később egy apró csókot kaptam a vállamra.

-Rád férne egy kiadós nevelés – morogta a bőrömre, majd elengedett. Szembefordulva vele, már láttam azt a régi, játékos csillogást a szemében.

-Megnevelsz? – Kérdeztem vigyorogva, átkarolva a nyakát.

-Részemről az öröm. – Mosolyodott el, s ajkaimra hajolt.

Tudtam, hogy ez nem volt megoldás, ahogyan azt is, hogy a múltbeli sérelmei tették azzá, aki most. Volt még mit bőven helyrehoznom, s csak remélni mertem, hogy ad rá esélyt.