*A cím és az idézet Andy Biersack - Ribcage című dalából származik

Fellépett a színpadra. A tömeg egyként adott hangot az örömének, hogy újra láthatják őt, a példaképet, az énekest, az elérhetetlen csodát, kinek nem csupán hangja, de arca is angyali.

Féltékenyen dobbant a szívem, mégis a büszkeség széles mosolyt festett az arcomra. Hiszen láttam, hogy amint kilép a mesterséges fények vakító kereszttüzébe, vonásai megkeményednek, majd újra ellágyulnak, de már nem az az Andy áll odakint, akit én ismerek.

Csodáltam. Amióta csak észrevett a hullámzó tömeg első sorában, miként én minden bizonnyal feszengve vártam, hogy véget vessen a csend ennek a zajnak, mit legjobb barátom érthetetlen okból zenének bírt nevezni. Mégis, amikor megláttam őt odafent a színpadon, egészen elöntött az ámulat bizsergető melegsége, hiszen páratlan hozzáértéssel fogta össze a zavarosan búgó tömeget, hogy hangjukat egybegyúrva a sajátjával, valami elképesztő összhangot hozzon létre.

Elvarázsolt, hogy mennyire jól átlátott mindent. Szárnyalt, mégsem szállt el. Két talpa végig a földön maradt, csupán lelke szabadult ki börtönéből, hogy kiénekelt hangjain át a csillagokig szálljon, s az utolsó akkord felzúgásakor lezuhanjon közénk, akár a bukott angyalok egyike, beragyogva az éjszakában feketéllő tömeget.

Akkor megértettem. A zsenialitása nem a hangokban rejlik, hanem a szavaiban.

Kezdetét vette a koncert. Teljesen más valóját vitte színpadra, mint eddig, de ugyanolyan energikusan mozogta be a színpad által felkínált hatalmas teret. Alig ért véget az első szám, már jócskán bukdácsoltak le arcélén az izzadtságcseppek, mik nyakán végigfutva befészkelték magukat a pólója sötét anyagába.

Mintha a fáradtság csak egy bosszantó árnyként élne, ő megemberelve magát kezdett újabb dalt énekelni, a tömeg pedig fáradhatatlanul követte, minden egyes szót tökéletesen tudva. Egyedül a jelentés nem egyezett. Míg Andy a gondolatait, érzéseit röptette dalok szárnyán, úgy a fiatal rajongók célja kimerült annyiban, hogy szeretett hírességüket lenyűgözzék a lehető legnagyobb hangerőt produkálva.

Időközben feltámadt a szél. Belekapott az énekes sötét hajába, s messzire vitte a zenét. Fázósan húztam össze magamon az egy-két számmal nagyobb pulóvert. Hiába álltam a felállított pódium jótékony takarásában, a kavargó, hűvös levegő ide is beférkőzött, s jeges ujjaival cirógatni kezdte a bőröm.

Újra vége szakadt a számnak. Egy pillanatig csak a csendet lengette a szél, majd ismét szárnyat bontott a zene, ezúttal megrekesztve a tüdőmből kiáramló levegő útját.

„Semmi sincs már a bordáim között
Nincs szívem, ami összetörhetne, és jó is ez így
Semmi sincs már a bordáim között
Az üresség biztonságos, maradjon is így
Olyan utat járok, ami nem vezet haza
Vágjátok ki a húsomból és a csontomból
Mert úgy érzem, hogy már nem látok semmit.”

Ahogy fogytak a dalból a sorok, úgy rohant meg ezernyi emlékkép.

Veszekedtünk, sírtam, menekültem. De sosem jutottam elég messze ahhoz, hogy örökre eltűnjek az életéből, hiába tudtam, hogy ez mindkettőnknek a legjobb.

Utaztam és otthont mégsem találtam, mert minden, amire szükségem volt üldözött, én pedig sebzett vadként menekültem. Választhattam volna a könnyebb utat, az üres némaságot, de a sors közbeszólt.

Hallottam már ezeket a sorokat, miközben egy kihalt, göröngyös úton vezettem. Ittam a szavakat, mik áttetsző, gyöngyszerű könnyeknek életet adva lüktettek a hajnali csendben.

Eltévedtem, s most itt vagyok. Keresek, de nem találok. Várok a fényre, mely megtisztít, s keresem a végtelent, mi eltaszít.

Véget ért a dal. Hallottam, hogy a mikrofonba kiáltva köszöni meg a figyelmet, látszólagos boldogsággal, mit a tömeg elégedett morajjal fogad, s máris érezni véltem sietős léptei dobogásának rezgését.

Nedves haját hátragyűrve fordult be a pódium mögé, arcáról letűnt a maszk, bőre sápadtan fénylett a félhomályban. Kék, üvegszerű szemei lázasan csillogtak. Kis híján átesett rajtam. Ajkait meglepett káromkodás hagyta el, s miután sikeresen megkapaszkodott az egyik tartórúdban, felém fordult, készen arra, hogy kérdőre vonjon, amiért az útjában állok.

A szitokszavak azonban elmaradtak. Csak a döbbent sóhaja keringett a szélfútta csendben, mígnem az utána következő banda a húrok közé nem csapott. A dobhártyám beleremegett a basszusba, izmaim kelletlenül rándultak össze, sűrű pislogásomra lehullott a szemem sarkában egyensúlyozó könnycsepp.

-Szia. – Bár igyekeztem aránylag hangosan beszélni, tudom, hogy csak a tátogásom látta, köszönhetően a fülsüketítő zenének, ami odakint a csillagokat is lerengette az égről.

-Szia. – Ugyanolyan tétova arckifejezéssel ismételte meg a szavamat, rekedt hangja azonban átütött a minket körbeölelő hanghatásokon.

Nézett, hatalmasra kerekedett íriszekkel bámult rám, mintha csak azt képzelné, hogy délibáb vagyok. Tekintete végigfutott rajtam, s egy pillanatig elidőzött a hatalmas pulcsin, melybe szorosan bebugyoláltam magam. Valamikor az övé volt. Arcára kedves lágyság költözött, de amilyen hamar odalopakodott a ritka gesztus, olyan hamar vált köddé, mikor meglátta az eddigieknél is vékonyabb lábaim. Visszapillantott a szemembe, szemei sötétlettek, arcára komor fagyosság telepedett. Nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy kövessem.

Parancsát engedékenyen hajtottam végre, nem bírva ellenállni a késztetésnek, hogy a háta mögött összekulcsolt kezeibe bele ne akasszam a mutatóujjam. Megtorpant. Válla magasra emelkedett, majd mélyre süllyedt, ahogyan nagy levegőt vett, hogy aztán mintha mi sem történt volna, folytassa útját, ezúttal szabályosan húzva maga után.

Levágtatott a backstageből a parkolóba, céltudatosan cikázva a turnébuszok között, s a sajátját meglelve kinyitotta az ajtót és betessékelt.

Minden olyan volt, amire emlékeztem. A kesernyés cigarettaszagot elnyomta a sajátos, fűszeres illata. A csöppnyi, bőrüléses kanapén jegyzetes sokasága kavarodott masszává, az ablakokon sötét függönyöket fodrozott az ablakrésen beszökő szellő. Az egyik szabad sarokban ott csillogott Ashley gitárja, amit Andy előszeretettel kobzott el a legjobb barátjától, nem bánva, ha az cserébe alaposan fenékbe billentette. De a ruhásszekrénynek beáldozott tárolóban is épp akkora káosz uralkodott, mint régen. A figyelmemet pedig nem kerülte el a bézs színű pulcsi sarkának kikandikáló anyaga. Szinte már viccesnek hatott, hogy a kedvenc pulóverem volt az egyetlen, ami ténylegesen színt csempészett a feketelyukhoz hasonló turnébuszba.

Csend volt. Illetve, majdnem csend, hiszen Andy mögöttem a zárral babrált, teremtve ezzel egy nevetésre ingerlő zajt, amit ugyan nem bántam, de szerettem volna, ha végre csak rám figyel.

-Mit keresel itt? – Végre eljött a pillanat, hogy befejezte a piszmogást és nekem szentelte a figyelmét.

-Visszahoztam a szíved – formáltam ujjaimból apró szívecskét és felé mutatva utaltam a dalszövegére, amit imént lehengerlő tökéletességgel adott elő.

-Nagyon vicces vagy. – Gúnyosan forgatva a szemét ment beljebb a lakókocsiban, s levetette magát a kanapéra, miután odébb söpört egy jó nagy adag összefirkált jegyzetpapírt.

Nem úgy tűnt, mint aki örül a jelenlétemnek. Sőt, kifejezetten gondterheltnek tűnt. Mire harmadjára is megbánhattam volna, hogy idejöttem, és titkon a szökési útvonalakat vettem sorra a fejemben, újra megszólalt.

-Joshua? – Felkaptam a tekintetem és kinyújtott kezét látva értetlenül húztam össze a szemöldököm.

-I-igen? – Félszegen léptem egyet felé, mire megunta a várakozást és felállt, elkapva a derekam lerántott az ölébe. – Jesszusom – súgtam teljesen elkábulva, ahogy az illata az eddigieknél is erősebben csapódott az arcomba.

Fejét belefúrta a nyakamba, légzésével csiklandozott, ujjai már-már fájdalmasan erősen mélyedtek a csípőmbe, haja az orromat cirógatta. Ajkai egyszeriben megelevenedtek, s puhán súrolva a bőröm végigszántottak a nyakamon, fel az államig, onnan át az ajkaimra, de nem ért hozzám rendesen, csupán a szuszogását éreztem, amitől igencsak felhevült a bőröm. Már a homlokom is lángolt zavaromban, miközben ő még mindig lehunyt szemekkel tartotta a távolságot.

-Légyszi. – Reszketeg hangon kérleltem, mire elmosolyodott, de nem mozdult.

-Nem, Joshua. Szenvedj, ahogy én. – Búgta csendesen, amitől tovább pirultam, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mocorogni kezdtem az ölében, egy jobb helyzet reményében, mire véletlen nekinyomódtak ajkaim az övének, mitől mindkettőnkben megállt az ütő.

Ő akaratosan mart a combomba, én hevesebben vettem a levegőt, de hiába simult össze a szánk, nem csókolt meg rendesen, amitől kínomban futkosott a hideg a hátamon. Sóhajtottam egy utolsót, mielőtt zavaromat leküzdve én indítottam volna el a csókot, amit ő egyszerűen makacsul, szoborszerűen tűrt, de nem viszonzott, egészen addig, míg magamat is meglepve tovább nem merészkedtem.

Nyelvem hegyét kidugva végigsimítottam alsó ajkán, mire feladta a küzdelmet és úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, lágyan, mégis határozottan csókolni kezdett.

Most, hogy már nem csak az illatát éreztem az orromban, hanem az édes ízét is a számban, egyszerűen képes lettem volna atomjaimra szakadni, pláne, amikor hatalmas kezeit lefejtette a combomról, s először az én ujjaimat vezette a hajába, majd ő simított az arcomra.

Még hosszú pillanatig csüngtem a karakteres, vékony ajkain, míg szelíd erőszakkal el nem tolt magától. Hüvelykujja az arccsontomon garázdálkodott, szája széle mosolyra kunkorodott, tengerkék szemei élénken csillogtak.

-Telhetetlen kis ördög vagy, ugye tudod?

Visszahúzott magához, karjai szorosan öleltek, arcomat a mellkasába fúrtam, s hallgattam szíve dallamos dobogását.

Hazugság a dal. Nagyon is van odabent, a bordái fogságában valami, melyet már ezerszer összetörtem, mégis kizárólag csak velem teljes.