Fekete csendben játszott az éj. A Hold leghalványabb fényét is elkeseredetten itta a részeg égbolt. Hosszú uszályát húzta maga után a lagymatag szellő, megmozgatva az élettelen avar aprócska lakóit. Csontig hatolt a szokatlan hideg, lecsupaszítva a bőrt, megmarva a forró húst. Késett az éjféli harangszó.

A függöny kegyes takarása zárta el a szobát a külvilágtól. Odabent sápadtan pillogott a folyton működő manuális zenelejátszó zöldes fénye. A sötétség sűrű volt, akár a szobát betöltő szívdobbanások pumpálta vér.

Ten tekintete a távolba meredt. Keresztül nézett az arcába omló, nedves hajtömegen, erősen szuggerálva a hajszálvékony rést az ablak és a függöny között. Onnan oldalról, ahol a fiú ült, nem lehetett sokat látni a kint portyázó éjszakából, de ő sejteni vélte, hogy a felhők takarta csillagok most is ragyognak.

Felsóhajtott és megtörölte az arcát. Órákba nyúlóan csorgadoztak könnyei, minden különösebb ok nélkül. Fájt a szíve, mely bordái kalitkáját ütlegelte szüntelen, szakadatlan erővel és kitartással.

Sosem érezte magát ennyire gyöngének. Híve volt a kimondatlan nihilista szabálynak, miszerint ő pusztán az anyag, minek létezése valós, de nem különösebben hasznos. Nem kért a változásokból, sem az érzések háborgó tengeréből. Pusztán elhatározásának élt, hogy megtanítja testét véglegesen engedelmeskedni tudatának, s mikor mindez beteljesül, ő hamuvá válhat.

Most azonban túl sok volt az élet egyszerre. Vasakarata megrogyott a ránehezedő súly alatt, és akár a hegyomlás, maga alá temette a fiú eddigi munkáját.

Egész testében remegett. Ajkai talán el is színeződtek, de hiába látta képmását részlegesen visszatükröződni a sötét ablaküvegből, nem tudta megítélni. Ujjai néha megrándultak, hozzáértek tenyeréhez, bizonyságot téve jeges érintésük valóságosságáról.

Olyan volt, mintha haldoklott volna. Nem pusztán a lelke raboskodott, de ő maga is, és ez számára rosszabb volt bárminél. Gondolatai kiürültek, elméjét megfojtotta a szoba sötétje, bekúszott ereibe, mérgezte a szívét.

Odakint gyűltek a varjak. Ten gyűlölte őket, de tudta jól, hogy kiváltképp okos madarak. Megérzik a közelgő halált, s a váratlan újjászületést.

Újra a kezében volt az esély, hogy ő írja meg saját jövőjét, akárcsak egy másodperccel korábbra láthasson. Megfontoltan kellett döntenie. Vagy ő, vagy a szerettei. Szíve szerint ezer különböző kérdést tett volna eme egyszerű tézisre, s legalább ugyanennyi választ adott volna, helyette azonban jobbnak látta cselekedni.

Lelökte lábáról a bonyolult mintába tekeredő takarót, hagyta, hogy a hideg megcirógassa bőrét. Határozott, mondhatni eltökélt mozdulatokkal áll fel, s rántotta el a függönyt.

Belenézett a sötétbe. Látni vélte a gyermekként rettegett lidérceket, a fiatal fiúként szerelmet ígérő csillagokat, de amit igazán eltökélten keresett, nem volt ott. Hiányzott a mélységből a biztonság és a törődés. Két dolog, mi az embert érző lénnyé teszi, vagy alkalom adtán szörnyeteggé korbácsolja.

Kinyitotta az ablakot. Úgy festett a nyílászáró képezte üreg, akár egy éhes száj, mi kész elnyelni az utolsó csepp fényt is.

Kiállt a párkányra, s letekintett az alatta húzódó, sziporkázó mélységre. Tudta jól, hogy közel sincs olyan messze a föld tőle. Pusztán le kell ülnie az ablak szélére, lefeszíteni lábfejét, s erőltetetten nyújtózkodnia ahhoz, hogy lábujjai kitapintsák a földet, mégis eljátszott a gondolattal. Vajon ha végtelen lenne a mélység, akkor is ugrana?

Badarság volt erre gondolni, hisz csak szabadságra vágyott, nem a rubinszemű veszélyre. Kinyújtózott hát, s cicásan a földre huppant, behajlított térddel, koszba simuló tenyérrel. Lassan felpillantott, diadalmas pillantást váltott a felhők mögül kikukucskáló Hold ezüst sziluettjével, majd felemelkedett és bizonytalan léptekkel indult meg a kitaposott úton.

Meztelen lábát hol kövek szúrták, hol selymes fűszálak simogatták. Bokáját mosta a hűvös harmat, s mindez kellett a fiúnak, hisz vasba vert kezeiről csak így hullhatott le a lánc.

Kimérten haladt előre, vitte a lába amerre csak szíve kívánta, mígnem az éjszaka elálmosodva húzta össze magát, utat engedve a Nap éltető fényének.

Ten megtorpant. A világossal együtt ráköszöntött a félelem is, olyan érzése támadt, mintha mindeddig követték volna. Reszketett a szíve a gondolatra, hogy valaki kileste szabadulásának titkát, így rettegve fordult meg, s kis híján darabokra szakadt.

Mögötte állt valaki, pontosan olyan ábrázattal figyelte Tent, mint akit rajtakaptak a csínytevésen. Szólni szeretett volna, de hang nem jött ki a torkán.

Varjak hada figyelte a jelenetet. Mind lustán tenyészett a görbe ágú fák tetején, ítélkező szemeket meresztve a semmi közepén álldogáló fiúkra.

A szél azonban nem volt olyan tétlen, mint a koromtollú madarak. Hetykén végigsöpört a föld felett, felmarkolva a nedves avarból valamennyi levelet, s a két fiú arcába dobta játékosan.

Ők nem reagáltak, pusztán meredten nézték egymást, éppúgy, ahogyan a varjútömeg őket. Légzésük hangtalan volt, szívdobbanásuk azonban messze zengett a kietlen tájban.

Újabb légörvény száguldott el a fák trónusai közt, akaratosan lökdöste a szoborként tébláboló fiúkat, egyre csak közelebb és közelebb egymáshoz, mígnem azok érezték az egymásból áradó meleget.

Alig néhány centi hiányzott, hogy egymáshoz érjenek, s ilyen közelről a szemkontaktus már zavarba ejtően bensőségesnek hatott, így tekintetük szétvált, elmeredt a révbe, szívük egy dallamot énekelt, harmonikus kánonban, beédesítve a tétlenségtől terhes csendet.

Az egyik varjú megelégelte a lassúságot, rút dalba kezdett, a többiek felbolydulva követték. Olyan volt ez, mint egy ősrégi históriás ének, többet mesélt, mint amit érteni szabadott, így hozva riadalmat a két szabadulni vágyóra.

Ten mélyet szívott az esőillatú levegőből, majd felemelte kezét, hogy elhúzza az előtte szobrozó fiú bőrét takaró ruhaanyagot. Éppen csak hozzáért az ingszerű anyaghoz, az piheként hullott le a másik fiú válláról. Bal kulcscsontja alatt éppen csak egy ujjnyival lejjebb fekete tinta borongott a tejfehér bőr felszínén. Ten meglepetten nézte a japán írásjeleket, s nem értett belőlük ugyan egy fikarcnyit sem, mégis igézően szépnek találta. Leheletnyivel odébb egy szám állt, amit a fiú ugyan értett, mégsem akarta elhinni, hogy igaz. Már éppen emelte volna a kezét, hogy végigsimítsa a négy aprócska számjegyet, amikor a vele szemben álló ijedten kapott Ten csuklójára, megakadályozva a mozdulatsort.

Ten értette a bizalmatlanságot, mégis bántotta őt a gesztus. Lehúzta hát bal válláról ő is a rejteket nyújtó ruhát, felfedve valódi nevét, s korát.

A nevetséges megkülönböztetés egy életre billogot tett a fiúra, hiába szeretett volna megszabadulni tőle, ez is az új világ része volt, mibe ártatlanul beleszületett, s miből képtelenség volt kiszakadni.

- Takashima Kouyou. – Ten felkapta a fejét, amint megütötte fülét a lassan, tagoltan kiejtett név.

- Chittaphon Leechaiyapornkul. – Igyekezett a fiú a másikhoz hasonló részletességgel elmondani a nevét, de olyan jelentéktelennek tűnt, hogy legszívesebben kinevette volna magát.

Időközben a japán fiú elengedte Ten fogvatartott csuklóját, s a fiú végre körberajzolhatta mutatóujjával a valótlannak tűnő számokat. Ha az előtte álló fiú valóban 1981-ben született, akkor kettejük közt cirka tizenöt év különbség van, ami egyszerre tűnt lenyűgözőnek és hátborzongatóan szürreálisnak.

Ten belepillantott az előtte álló férfi szemeibe, s őt is meglepte az íriszek lágysága, mik az övét kutatták.

Csak meredtek egymásra, mert aligha értették volna a kettejük számára idegen szavakat. Elég volt a legapróbb gesztus: egy elkapott pillantás, egy lesütött szem, vagy akár a kézfogásba gabalyodott ujjaik ahhoz, hogy tökéletesen megértsék egymást.

Ten erőt vett magán, s indokolatlan ölelésbe vonta a nála sokkal idősebb férfit. Bőrük érintkezésekor érezték csak igazán, hogy szívük metronóm híján is tökéletesen összeforr egyetlen dalba.

A fán bámészkodó varjak egyként némultak el, hogy azután kitárva szárnyukat csobbanjanak a hűs levegőbe. Röptük néma nesze kísérte a szívritmus dallamot, mit felkapott a szél, s a jó reményében messzire vitt, fel a hegyekbe, be a templomokba, hogy visszhangot verjen az ártatlan, felismerhetetlen, bimbózó szerelem.