Letettem a kezemben tartott füzetet, s arcomat az ég felé fordítottam. Lehunyt szemhéjaimon át is látni véltem a ragyogó csillagok sűrű, ezüst ködét. Minél hosszabbra nyúlt az éjszaka, annál jobban gyötört az álmatlanság.

Hónapok teltek el, s egyre bizonytalanabb lettem. Azt hittem az ismerős környezet, az otthon nyújtotta biztonság majd gyógyír lesz a borzalmakra. Olyan volt mégis, mint egy mély, bemocskolt seb. Visszataszító, fájdalmas, kelésekkel tarkított, mi az idő előrehaladtával csak egyre jobban elfertőződött ahelyett, hogy gyógyulásnak indult volna.

Nem tudtam mitévő legyek. Hiába akartam szavakba önteni azt, ami a lelkemet nyomta, mindig ugyanúgy végződtek az esték. Kint, a hűvös tetőn, az északról vágtázó szél lobogtatta füzetlapok mesterkélt melódiája mellett, üresen és némán.

A tehetetlenség rosszabb volt, mint a rémálmok, mégis inkább választottam volna a rémálmokat, mint az ébrenlétet. Az álmaimban kísértő borzalmak elől menekülhettem a valóságba, nem is sejtve, hogy itt rosszabb, mint odaát.

A mélybe lógott a lábam. A lapos tetőn visszatükröződött a csillagos égbolt, majdhogynem elvakított, amikor kinyitottam a szemem. Olyan volt, mint egy atomjaira esett napkorong satnya szilánkjainak tengere, melynek szélén ültem én, tovább rontva az amúgy is gyűlöletes összképet.

A hátam mögött zsanérok nyikordultak, s én feszült némasággal vártam a dorgáló szavakat, mik ezúttal nem ütötték meg a fülem. Helyette rezgő lécek követték az éjszakai látogatóm mezítelen lépteit, ösvényt szakítva hozzám.

Bátortalanul telepedett le mellém, puha tenyerét a vállamra simította, meleg érintésétől kirázott a hideg. Csak ült mellettem, lassacskán elkékülő ajkakkal, jellegzetes illata keveredett az éjszaka füstjével, egészen kellemes forróságot csempészett a bőröm alá.

Figyelt. Várta, hogy rápillantsak, de én csak makacsul bámultam a távolban megvillanó halovány fényeket, a távoli autópályát vörösre festő helyzetjelzőket.

-Vajon hova mennek? – A hosszas hallgatástól rekedtes hangon szóltam hozzá, s csak remélni tudtam, hogy követi a tekintetem.

-Mindenki tart valahová. – Szavai egyszerű bevezetései voltak valami végzetesnek, mégis most először éreztem, hogy tökéletes minden. –Kivéve minket.– Ujjai óvatosan megszorították a vállam, majd lejjebb csúszva zongoráztak végig a karomon, s végül befészkelték maguk az enyémek közé.

Ez volt az első pillanat, amióta hazajöttem, hogy arcomat oldalra fordítva néztem egyenesen a szemébe, egy csepp szégyenérzet nélkül. Azt kívántam, bár hamarabb megtettem volna. Bár ne lettem volna gyáva és felelőtlen.

-Sajnálom. – Felemeltem összekulcsolt kezeinket, ajkaimmal megérintve kézfején a hófehér bőrt.

-Tudom. – Nem eresztve a tekintetem emelte fel szabad kezét is, mellyel pusztán egy pillanatnyi hezitálás után az arcom bal felére simított.

Tudtam, milyen érzés a tenyér alá simuló göröngyös bőrfelület. Tudtam, hogy szívében ott ég a sajnálat bágyadt lángja. Tudtam, hogy minden erejével látni akarja azt, ami régen szép volt, de ő is ember volt.

Más lettem, mióta hazatértem. Nem csak az összeégett arcom miatt megváltozott külsőm miatt más, egyszerűen átformált a saját gyászom, az önsajnálat, amiben fuldokolva kapálóztam.

Már nem tudtam szeretni, s nem hagytam magam szeretni. Pusztán ragaszkodtam a múlthoz, a tovatűnő jelenhez, mert féltem a magánytól, mely azelőtt szegődött mellém, hogy észrevettem volna.

Vékony, forró ajkak közeledtek hozzám, az utolsó pillanatban változtatva irányt csattant a csók a szám szegletén, éppen csak érintve az összeégett bőröm gyűrött felületét. Jobban égetett a csókja, mint azon az estén a testemet ostorozó lángnyelvek. Halk, szinte észrevehetetlen sóhaja hangosabban dübörgött a fülemben, mint a haldoklók velőtrázó sikolyai, miket örökké hallani véltem.

-Jaebum – homlokát az enyémnek döntve lehelte szavait a sötétbe. - , ígérd meg, hogy emlékezni fogsz.

Látni véltem az arcán legördülő könnycseppeket, a reszkető ajkain táncoló hűvös ezüst fényét a Holdnak. Bánata megnémított, pusztán egy tétova bólintásra futotta tőlem.

Szinte fojtogatott a levegő, ami a tüdőmbe tódult, ahogy elhajolt tőlem, s arcát a meztelen vállamnak nyomva rázkódott tovább a törékeny fiú, órákon át, mígnem a csillagok az égen halványodni kezdtek, s a pirkadó égből lassan szitálni kezdett a kora reggeli harmat.

Nem vártam el tőle, hogy tiszta lelkét egy olyan szörnyeteghez láncolja, mint én voltam, mégis szeretett, tiszta szívből, önzetlenül.

Ahogyan a jól ismert erődítmény rideg falai közt szlalomoztam megkeményedett arcvonásokkal, minden lépésemnél csilingelő érdemrendek sokaságával a mellkasomon, miközben az újonnan érkezett, fiatal katonák tömege rémülten vált ketté előttem, rá kellett döbbennem. Amit a sötétség ölelte tetőn láttam Jaeho szemében nem az volt, aminek hittem. Nem undorodott tőlem, még csak nem is engem sajnált. Csupán siratta a szerelmünket, aminek azelőtt tiportam le a virágát, mielőtt rásütött volna a nap.