„A háború gyermeke parancsra született.

Mindig agresszív volt, sosem nevetett.”

S Jaebum emlékezett rá. Az ajkai között kifurakodó, rideg szavakra, melyek üvegszilánkként fúródtak a jelenlévők dobhártyájába, elméjükbe karcolva a satnya fénynyalábból kiváló ködöt, melyből kiemelkedett a vékony, halvány alak.

Emlékezett a hályogos szemekre, a vékony vonallá préselt, míves szájra, a tökéletes, de annál sápadtabb bőrre.

Emlékezett Junmyeon születésére, mely megölt minden élőt, elnyelt minden boldogságot, mégis Jaebum szemében valódi, kristálytiszta drágakő volt.

„Páncél öklöcskéje labdát sosem fogott.

Nem, nem épített, csak lerombolt.”

Emlékezett az első napokra. A beboruló égre, az elhervadó szivárványra, a fiú lába nyomán kavarodó pocsolyákra.

Emlékezett Junmyeon szembogarainak gyűlölettel teli óceánjára, mit úgy emelt a mellette járókra, mintha csupán játék katonák, veszendő bábuk volnának. De szemében a fiú így is ragyogott, világosságba borítva az eget, honnan a Nap is lemenekült, vörös glóriáját a horizonton felejtve.

„A háború gyermeke mesét nem hallgatott

Azt szerette ahol, bárki meghalhatott.”

Emlékezett az első áldozatra. A velőtrázó sikításra, a halálhörgésre, az íriszekből eltávozó életre. Junmyeon unott arcának tükörképére, mit lusta fodrokban torzított el a padlóra zubogó sűrű vér. A szag elviselhetetlen volt. Az alvadó vér, a rothadó hús, a cafatokra tépett lélek visszataszító bűze beleitta magát a tapétákba, s akárhányszor Jaebum lepillantott a fényesre tisztított parkettára, árnyképek kúsztak a szeme elé.

„Harckocsikkal játszott, örült, ha temetett.

Annak vérén hízott, ki éhezett.”

Emlékezett a temető nedves földjének andalító illatára. A friss, halálra ítélt virágok édes aromája lengedezett a hűs szélben, mely marokszám horda a nyirkos, feketeföldet, el-el a sírtól, melyet az éjszaka leple alatt ásott Jaebum, hogy eltűntesse a bizonyítékot, hogy tisztára mossa Junmyeon koromfekete nevét. Még fejfa sem került a friss hant fölé, névtelenül nyugodott az áldozat, nyitott szemmel, leszögezetlen koporsóban, rettenettel az arcán.

Most sem látta Jaebum, szívét beragyogta a fiú varázsa.

„Nem, ne ássunk sírokat,

Milliókat egy miatt.”

Emlékezett, hogy kész volt bármit megadni Junmyeonnak. A lelkét, a tisztaságát, az erejét, a fiatalságát. S a fiú vitt mindent, mit Jaebum tálcán kínált neki, pusztán néhány tovatűnő pillantásért, óvatos érintésért, elhaló sóhajért.

Fürdött az ártatlanok vérében, hogy lássa a fiút ördögien nevetni, miközben buzog benne a pusztítás és kegyetlenség lángja.

Ilyenkor égett a legszebben a tűz Junmyeomban. Ilyenkor szerette őt Jaebum a legjobban. Mikor gyilkolt, s tombolt.

„A háború gyermeke, úgy volt elégedett

Hogy ha maga körül, mindent felégetett.”

Emlékezett az első csókra. Ahogy Junmyeon hideg szája az övéhez simult, felforrósítva Jaebum szívét. Ahogy apránként mozdulva, ismeretlen, vad táncba kezdek ajkaik, mígnem a fiatalabb ereiben lávaként folyt a vért.

Érezte az égő vágyat Junmyeon mozdulataiban. Ahogy a fiú a hajába markolt, ahogy fogaival vérző ajkát tépte, ahogy szabad kezével csípőjét markolta.

„Nem szerette senki, a világ rossza volt

Félt tőle élő és a holt.”

Emlékezett a ferde szemekre, mik útjukon követték, mik árnyékként vetültek összekulcsolt ujjaikra. Jaebum akkor érzett először megbánást. Szinte látta az elveszettek boldogtalan, túlvilági alakját, ahogyan könnyek közt üvöltenek a pokolban, átkozzák a bimbózó, tövises szerelmüket.

„Nem, ne ássunk sírokat

Milliókat egy miatt”

S most ott állt Jaebum, a vékony, lakkozott mahagóni küszöbön, a tükrös terem kitárt ajtajában, hol a falakról is vér csöpögött. Ott, ahol minden kezdődött.

Itt adott életet Junmyeonnak, itt gyűlt össze ezer hitetlen, hogy meghazudtolják az isteni csodát, ki a fiú maga volt.

Junmyeon háttal állt. Széles, sűrű, pelyhes ébenfekete szárnya túl nagy volt még a hatalmas teremnek is, szélei a falakat karcolgatták.

- Nincs többé. - Suttogása ezernyi visszhanggal pattant vissza a falakról, üvöltött hangja Jaebum fejében.

- Fordulj meg. - Hangjára engedelmeskedett a fiú, s szárnyait körülményesen összeszorítva szembefordult teremtőjével. - Hunyd be a szemed.

S Junmyeon várta a csókot, mely oly' lágyan szállt ajkaira, mint az esti felhő a csendben ringó tó fölé. Esőként hullt Jaebum könnye, s még mielőtt a másik fekete szárnyai hűvös oltalmukba fogadták volna, eldördült a lövés.

Csend lett. Hosszú, hallgatag, gyászos csend.

„Ne szülessen több halál.”

(Dal: Pokolgép - A háború gyermeke)

Jaebum lehajolt a földre esett könyvért, összeszűkítve a szemeit, az aljasan szempillái alá szökő, vakító napsugarak elől menekülve. Lassan őszbe fordult már, az idő hűvösebb lett, s a házban uralkodó hangulat csak tovább szomorította a nappalok rövidülésének látványát. Itt-ott már kókadoztak a levelek, néhányuk a földön hevert, onnan bámulva a kék eget, mit széles pocsolyákban árasztott el a lenyugvó nap vörös folyama.

Szentül hitte, hogy az ablak elé tolt fotelben ülő kedvesét elnyomta a korai álom, így őt magát is meglepte az érdeklődő szempár, mi felegyenesedése után rá meredt. A világosbarna íriszekben vékony patakként csordogáltak a lágy, aranyozott Nap utolsó sugarainak vérző nyalábjai, egészen lélegzetelállítóvá téve a fiú egyébként is páratlan megjelenését.

Jaebum amióta az eszét tudta, menekült a felelősségek elől. Megrémisztették, leláncolták, úgy érezte elveszik önnön akaratát, így többször is hátat fordított az élet különböző, kijárt útjainak, pusztán dacból, mintsem tapasztalatból. Menekült, míg útját nem állták, míg az életébe nem csöppent a törékeny szőkeség.

Jaeho jelenlétével Jaebum szívébe csendesség költözött. Aztán az idő múlásával kinőtte szívét, s tovább terjesztette szárnyait. Mostanra már csendesség lakozott Jaebum házában is.

Noha a szőke fiú valóban megnyugvás volt, akár a viharban virágzó szivárvány, mégsem volt olyan képlékeny a csend. Létezett, a ház régies falai közt lézengett, néha nekiütődött a kopott gerendáknak, de sosem hagyta el a repedező küszöböt. Ez a csend élt, lángolt, pusztított, s épített.

-Gyönyörű vagy. – Jaebum halkan szólalt meg, kezét gyengéden simította párja szőke tincsei közé, míg az megadóan simult az érintésbe. – Nem vagy álmos? – A kérdésre egy lagymatag fejrázás volt a válasz, s a továbbra is éberen tündöklő íriszek csak alátámasztották a tiltakozás valósságát.

Jaebum szeretett volna még kérdezni valamit kedvesétől, ajkai el is nyíltak, de torkán nem jött ki hang. Elöntötte őt a bizonytalanság. Egy pillanatra egészen nevetségesnek hitte magát, amiért szavakat intéz egy némához. Gyötörte a bűntudat, akárhányszor eme gesztus hasztalanságára gondolt, de nem tudott megszabadulni sem az érzéstől, sem a megszokás lendületétől. Inkább becsukta a száját, s tovább fürkészte a túlcsorduló szeretettől szinte folyékony mézbarna tekintetet.

Jaeho felemelte a kezét, s lassú, türelmes mozdulatokkal kezdte használni a kézjeleket, amiket Jaebum egyenesen gyűlölt, pusztán azért, mert nehezen értette őket. Amint a fiú a mozdulatsor végére ért, várakozóan tekintett végig párja arcvonásain, készen arra, hogy megismételje a jeleket, ha szükséges.

Jaebum gondolatai ezerrel száguldoztak, aztán mintha valaki satuféket nyomott volna, kirajzolódott előtte a mondat, értelmet nyert a kézjel, éppen akkor, amikor Jaeho újra mutogatásba kezdett volna.

„Énekelj nekem.” – Kérte szótlanul a szőke fiú, halvány mosollyal az arcán, amikor Jaebum  összekulcsolva ujjaikat utasította el a jelek megismétlésének bekövetkeztét.

„Nem tudok.” – Jaeho szelíd mosollyal tűrte, hogy a fiatalabb kétszer is elvéti a szavak nélküli mondandóját, s egyre hevesebb mozdulatokkal igyekszik helyre hozni  vétkét.

Köztük nem a csend volt mérgező, hanem a tétlenség, mikor egymás tekintetén csüngtek mozdulatlanul. Jaebum mindig magát hibáztatta ezekért a pillanatokért. Sosem tudta, mikor bántja meg az idősebbet, mikor ad okot a haragjára. Annyi évet hagytak maguk mögött, mégis kevés volt, hogy mindent megtanuljon.

Csak figyelnie kellett. Jaeho szemei nyílt titkokat árultak el, s íriszei mélyek voltak, végtelenek, akár a tenger, hol olykor összecsaptak a hullámok, de még az is mámorítóan szép volt, ha beborult felette az ég.

A szőke fiú megkapaszkodott Jaebum karjában, s lerántotta magához a fiút, félénken rezzenve össze a közelség, s az újra földön puffanó könyv együttesének zajára. Félénken simított a fiatalabb selymes arcára, minek következtében már nem csak a lemenő nap fénye, hanem a gyermekies zavaruk is ecsetet ragadott, hogy bíborra színezze mindkettejük arcbőrét.

Mindketten tágra nyílt pupillákkal fürkészték a másikat, ajkaik közelségétől forró szikrák pattantak a levegőben, fürgén pattogva a bőrük alá, sebesen zúgva sűrű vérükkel. Mégis csak lógott a levegőben a félbehagyott mozdulat, a lehetőség édes varázsa.

Végül Jaebum volt az, aki megszakítva a szemkontaktust elhajolt, hosszú csókot nyomva az idősebb homlokára lélegezte be az ősz és Jaeho édeskés parfümének illatát, majd megragadta a levegőben megmerevedett kezeket, mik pillanatokkal ezelőtt arcára simultak, s újra elkapva, de ezúttal nem eresztve a másik szerelmes pillantását, minkét tenyerébe könnyű csókot lehelt.

Jaeho arcán a végtelenség legragyogóbb mosolya szélesedett ki, íriszei boldogan reszkettek, ahogy követte kedvese nehézkes mozdulatát, mellyel a másodjára leejtett könyvért hajolt. Még akkor is figyelte Jaebum kecses mozgását, amikor a fiú neki hátat fordítva lépett a magas könyvespolchoz, először halkan, majd egyre bátrabb hangon énekelve egy lassú, andalító melódiát.

Letettem a kezemben tartott füzetet, s arcomat az ég felé fordítottam. Lehunyt szemhéjaimon át is látni véltem a ragyogó csillagok sűrű, ezüst ködét. Minél hosszabbra nyúlt az éjszaka, annál jobban gyötört az álmatlanság.

Hónapok teltek el, s egyre bizonytalanabb lettem. Azt hittem az ismerős környezet, az otthon nyújtotta biztonság majd gyógyír lesz a borzalmakra. Olyan volt mégis, mint egy mély, bemocskolt seb. Visszataszító, fájdalmas, kelésekkel tarkított, mi az idő előrehaladtával csak egyre jobban elfertőződött ahelyett, hogy gyógyulásnak indult volna.

Nem tudtam mitévő legyek. Hiába akartam szavakba önteni azt, ami a lelkemet nyomta, mindig ugyanúgy végződtek az esték. Kint, a hűvös tetőn, az északról vágtázó szél lobogtatta füzetlapok mesterkélt melódiája mellett, üresen és némán.

A tehetetlenség rosszabb volt, mint a rémálmok, mégis inkább választottam volna a rémálmokat, mint az ébrenlétet. Az álmaimban kísértő borzalmak elől menekülhettem a valóságba, nem is sejtve, hogy itt rosszabb, mint odaát.

A mélybe lógott a lábam. A lapos tetőn visszatükröződött a csillagos égbolt, majdhogynem elvakított, amikor kinyitottam a szemem. Olyan volt, mint egy atomjaira esett napkorong satnya szilánkjainak tengere, melynek szélén ültem én, tovább rontva az amúgy is gyűlöletes összképet.

A hátam mögött zsanérok nyikordultak, s én feszült némasággal vártam a dorgáló szavakat, mik ezúttal nem ütötték meg a fülem. Helyette rezgő lécek követték az éjszakai látogatóm mezítelen lépteit, ösvényt szakítva hozzám.

Bátortalanul telepedett le mellém, puha tenyerét a vállamra simította, meleg érintésétől kirázott a hideg. Csak ült mellettem, lassacskán elkékülő ajkakkal, jellegzetes illata keveredett az éjszaka füstjével, egészen kellemes forróságot csempészett a bőröm alá.

Figyelt. Várta, hogy rápillantsak, de én csak makacsul bámultam a távolban megvillanó halovány fényeket, a távoli autópályát vörösre festő helyzetjelzőket.

-Vajon hova mennek? – A hosszas hallgatástól rekedtes hangon szóltam hozzá, s csak remélni tudtam, hogy követi a tekintetem.

-Mindenki tart valahová. – Szavai egyszerű bevezetései voltak valami végzetesnek, mégis most először éreztem, hogy tökéletes minden. –Kivéve minket.– Ujjai óvatosan megszorították a vállam, majd lejjebb csúszva zongoráztak végig a karomon, s végül befészkelték maguk az enyémek közé.

Ez volt az első pillanat, amióta hazajöttem, hogy arcomat oldalra fordítva néztem egyenesen a szemébe, egy csepp szégyenérzet nélkül. Azt kívántam, bár hamarabb megtettem volna. Bár ne lettem volna gyáva és felelőtlen.

-Sajnálom. – Felemeltem összekulcsolt kezeinket, ajkaimmal megérintve kézfején a hófehér bőrt.

-Tudom. – Nem eresztve a tekintetem emelte fel szabad kezét is, mellyel pusztán egy pillanatnyi hezitálás után az arcom bal felére simított.

Tudtam, milyen érzés a tenyér alá simuló göröngyös bőrfelület. Tudtam, hogy szívében ott ég a sajnálat bágyadt lángja. Tudtam, hogy minden erejével látni akarja azt, ami régen szép volt, de ő is ember volt.

Más lettem, mióta hazatértem. Nem csak az összeégett arcom miatt megváltozott külsőm miatt más, egyszerűen átformált a saját gyászom, az önsajnálat, amiben fuldokolva kapálóztam.

Már nem tudtam szeretni, s nem hagytam magam szeretni. Pusztán ragaszkodtam a múlthoz, a tovatűnő jelenhez, mert féltem a magánytól, mely azelőtt szegődött mellém, hogy észrevettem volna.

Vékony, forró ajkak közeledtek hozzám, az utolsó pillanatban változtatva irányt csattant a csók a szám szegletén, éppen csak érintve az összeégett bőröm gyűrött felületét. Jobban égetett a csókja, mint azon az estén a testemet ostorozó lángnyelvek. Halk, szinte észrevehetetlen sóhaja hangosabban dübörgött a fülemben, mint a haldoklók velőtrázó sikolyai, miket örökké hallani véltem.

-Jaebum – homlokát az enyémnek döntve lehelte szavait a sötétbe. - , ígérd meg, hogy emlékezni fogsz.

Látni véltem az arcán legördülő könnycseppeket, a reszkető ajkain táncoló hűvös ezüst fényét a Holdnak. Bánata megnémított, pusztán egy tétova bólintásra futotta tőlem.

Szinte fojtogatott a levegő, ami a tüdőmbe tódult, ahogy elhajolt tőlem, s arcát a meztelen vállamnak nyomva rázkódott tovább a törékeny fiú, órákon át, mígnem a csillagok az égen halványodni kezdtek, s a pirkadó égből lassan szitálni kezdett a kora reggeli harmat.

Nem vártam el tőle, hogy tiszta lelkét egy olyan szörnyeteghez láncolja, mint én voltam, mégis szeretett, tiszta szívből, önzetlenül.

Ahogyan a jól ismert erődítmény rideg falai közt szlalomoztam megkeményedett arcvonásokkal, minden lépésemnél csilingelő érdemrendek sokaságával a mellkasomon, miközben az újonnan érkezett, fiatal katonák tömege rémülten vált ketté előttem, rá kellett döbbennem. Amit a sötétség ölelte tetőn láttam Jaeho szemében nem az volt, aminek hittem. Nem undorodott tőlem, még csak nem is engem sajnált. Csupán siratta a szerelmünket, aminek azelőtt tiportam le a virágát, mielőtt rásütött volna a nap. 

Fekete csendben játszott az éj. A Hold leghalványabb fényét is elkeseredetten itta a részeg égbolt. Hosszú uszályát húzta maga után a lagymatag szellő, megmozgatva az élettelen avar aprócska lakóit. Csontig hatolt a szokatlan hideg, lecsupaszítva a bőrt, megmarva a forró húst. Késett az éjféli harangszó.

A függöny kegyes takarása zárta el a szobát a külvilágtól. Odabent sápadtan pillogott a folyton működő manuális zenelejátszó zöldes fénye. A sötétség sűrű volt, akár a szobát betöltő szívdobbanások pumpálta vér.

Ten tekintete a távolba meredt. Keresztül nézett az arcába omló, nedves hajtömegen, erősen szuggerálva a hajszálvékony rést az ablak és a függöny között. Onnan oldalról, ahol a fiú ült, nem lehetett sokat látni a kint portyázó éjszakából, de ő sejteni vélte, hogy a felhők takarta csillagok most is ragyognak.

Felsóhajtott és megtörölte az arcát. Órákba nyúlóan csorgadoztak könnyei, minden különösebb ok nélkül. Fájt a szíve, mely bordái kalitkáját ütlegelte szüntelen, szakadatlan erővel és kitartással.

Sosem érezte magát ennyire gyöngének. Híve volt a kimondatlan nihilista szabálynak, miszerint ő pusztán az anyag, minek létezése valós, de nem különösebben hasznos. Nem kért a változásokból, sem az érzések háborgó tengeréből. Pusztán elhatározásának élt, hogy megtanítja testét véglegesen engedelmeskedni tudatának, s mikor mindez beteljesül, ő hamuvá válhat.

Most azonban túl sok volt az élet egyszerre. Vasakarata megrogyott a ránehezedő súly alatt, és akár a hegyomlás, maga alá temette a fiú eddigi munkáját.

Egész testében remegett. Ajkai talán el is színeződtek, de hiába látta képmását részlegesen visszatükröződni a sötét ablaküvegből, nem tudta megítélni. Ujjai néha megrándultak, hozzáértek tenyeréhez, bizonyságot téve jeges érintésük valóságosságáról.

Olyan volt, mintha haldoklott volna. Nem pusztán a lelke raboskodott, de ő maga is, és ez számára rosszabb volt bárminél. Gondolatai kiürültek, elméjét megfojtotta a szoba sötétje, bekúszott ereibe, mérgezte a szívét.

Odakint gyűltek a varjak. Ten gyűlölte őket, de tudta jól, hogy kiváltképp okos madarak. Megérzik a közelgő halált, s a váratlan újjászületést.

Újra a kezében volt az esély, hogy ő írja meg saját jövőjét, akárcsak egy másodperccel korábbra láthasson. Megfontoltan kellett döntenie. Vagy ő, vagy a szerettei. Szíve szerint ezer különböző kérdést tett volna eme egyszerű tézisre, s legalább ugyanennyi választ adott volna, helyette azonban jobbnak látta cselekedni.

Lelökte lábáról a bonyolult mintába tekeredő takarót, hagyta, hogy a hideg megcirógassa bőrét. Határozott, mondhatni eltökélt mozdulatokkal áll fel, s rántotta el a függönyt.

Belenézett a sötétbe. Látni vélte a gyermekként rettegett lidérceket, a fiatal fiúként szerelmet ígérő csillagokat, de amit igazán eltökélten keresett, nem volt ott. Hiányzott a mélységből a biztonság és a törődés. Két dolog, mi az embert érző lénnyé teszi, vagy alkalom adtán szörnyeteggé korbácsolja.

Kinyitotta az ablakot. Úgy festett a nyílászáró képezte üreg, akár egy éhes száj, mi kész elnyelni az utolsó csepp fényt is.

Kiállt a párkányra, s letekintett az alatta húzódó, sziporkázó mélységre. Tudta jól, hogy közel sincs olyan messze a föld tőle. Pusztán le kell ülnie az ablak szélére, lefeszíteni lábfejét, s erőltetetten nyújtózkodnia ahhoz, hogy lábujjai kitapintsák a földet, mégis eljátszott a gondolattal. Vajon ha végtelen lenne a mélység, akkor is ugrana?

Badarság volt erre gondolni, hisz csak szabadságra vágyott, nem a rubinszemű veszélyre. Kinyújtózott hát, s cicásan a földre huppant, behajlított térddel, koszba simuló tenyérrel. Lassan felpillantott, diadalmas pillantást váltott a felhők mögül kikukucskáló Hold ezüst sziluettjével, majd felemelkedett és bizonytalan léptekkel indult meg a kitaposott úton.

Meztelen lábát hol kövek szúrták, hol selymes fűszálak simogatták. Bokáját mosta a hűvös harmat, s mindez kellett a fiúnak, hisz vasba vert kezeiről csak így hullhatott le a lánc.

Kimérten haladt előre, vitte a lába amerre csak szíve kívánta, mígnem az éjszaka elálmosodva húzta össze magát, utat engedve a Nap éltető fényének.

Ten megtorpant. A világossal együtt ráköszöntött a félelem is, olyan érzése támadt, mintha mindeddig követték volna. Reszketett a szíve a gondolatra, hogy valaki kileste szabadulásának titkát, így rettegve fordult meg, s kis híján darabokra szakadt.

Mögötte állt valaki, pontosan olyan ábrázattal figyelte Tent, mint akit rajtakaptak a csínytevésen. Szólni szeretett volna, de hang nem jött ki a torkán.

Varjak hada figyelte a jelenetet. Mind lustán tenyészett a görbe ágú fák tetején, ítélkező szemeket meresztve a semmi közepén álldogáló fiúkra.

A szél azonban nem volt olyan tétlen, mint a koromtollú madarak. Hetykén végigsöpört a föld felett, felmarkolva a nedves avarból valamennyi levelet, s a két fiú arcába dobta játékosan.

Ők nem reagáltak, pusztán meredten nézték egymást, éppúgy, ahogyan a varjútömeg őket. Légzésük hangtalan volt, szívdobbanásuk azonban messze zengett a kietlen tájban.

Újabb légörvény száguldott el a fák trónusai közt, akaratosan lökdöste a szoborként tébláboló fiúkat, egyre csak közelebb és közelebb egymáshoz, mígnem azok érezték az egymásból áradó meleget.

Alig néhány centi hiányzott, hogy egymáshoz érjenek, s ilyen közelről a szemkontaktus már zavarba ejtően bensőségesnek hatott, így tekintetük szétvált, elmeredt a révbe, szívük egy dallamot énekelt, harmonikus kánonban, beédesítve a tétlenségtől terhes csendet.

Az egyik varjú megelégelte a lassúságot, rút dalba kezdett, a többiek felbolydulva követték. Olyan volt ez, mint egy ősrégi históriás ének, többet mesélt, mint amit érteni szabadott, így hozva riadalmat a két szabadulni vágyóra.

Ten mélyet szívott az esőillatú levegőből, majd felemelte kezét, hogy elhúzza az előtte szobrozó fiú bőrét takaró ruhaanyagot. Éppen csak hozzáért az ingszerű anyaghoz, az piheként hullott le a másik fiú válláról. Bal kulcscsontja alatt éppen csak egy ujjnyival lejjebb fekete tinta borongott a tejfehér bőr felszínén. Ten meglepetten nézte a japán írásjeleket, s nem értett belőlük ugyan egy fikarcnyit sem, mégis igézően szépnek találta. Leheletnyivel odébb egy szám állt, amit a fiú ugyan értett, mégsem akarta elhinni, hogy igaz. Már éppen emelte volna a kezét, hogy végigsimítsa a négy aprócska számjegyet, amikor a vele szemben álló ijedten kapott Ten csuklójára, megakadályozva a mozdulatsort.

Ten értette a bizalmatlanságot, mégis bántotta őt a gesztus. Lehúzta hát bal válláról ő is a rejteket nyújtó ruhát, felfedve valódi nevét, s korát.

A nevetséges megkülönböztetés egy életre billogot tett a fiúra, hiába szeretett volna megszabadulni tőle, ez is az új világ része volt, mibe ártatlanul beleszületett, s miből képtelenség volt kiszakadni.

- Takashima Kouyou. – Ten felkapta a fejét, amint megütötte fülét a lassan, tagoltan kiejtett név.

- Chittaphon Leechaiyapornkul. – Igyekezett a fiú a másikhoz hasonló részletességgel elmondani a nevét, de olyan jelentéktelennek tűnt, hogy legszívesebben kinevette volna magát.

Időközben a japán fiú elengedte Ten fogvatartott csuklóját, s a fiú végre körberajzolhatta mutatóujjával a valótlannak tűnő számokat. Ha az előtte álló fiú valóban 1981-ben született, akkor kettejük közt cirka tizenöt év különbség van, ami egyszerre tűnt lenyűgözőnek és hátborzongatóan szürreálisnak.

Ten belepillantott az előtte álló férfi szemeibe, s őt is meglepte az íriszek lágysága, mik az övét kutatták.

Csak meredtek egymásra, mert aligha értették volna a kettejük számára idegen szavakat. Elég volt a legapróbb gesztus: egy elkapott pillantás, egy lesütött szem, vagy akár a kézfogásba gabalyodott ujjaik ahhoz, hogy tökéletesen megértsék egymást.

Ten erőt vett magán, s indokolatlan ölelésbe vonta a nála sokkal idősebb férfit. Bőrük érintkezésekor érezték csak igazán, hogy szívük metronóm híján is tökéletesen összeforr egyetlen dalba.

A fán bámészkodó varjak egyként némultak el, hogy azután kitárva szárnyukat csobbanjanak a hűs levegőbe. Röptük néma nesze kísérte a szívritmus dallamot, mit felkapott a szél, s a jó reményében messzire vitt, fel a hegyekbe, be a templomokba, hogy visszhangot verjen az ártatlan, felismerhetetlen, bimbózó szerelem.

Hihetetlen erővel ütötte a boxzsákot. A tompa csattanások zaja kiszűrődött a folyosóra, a résnyire nyitva felejtett ajtón át. A résen bekukucskálva figyeltem minden mozdulatát. Az összepréselt ajkát, az arcélén legördülő izzadságcseppet, a nedves tincseit, melyek kuszán meredtek ezerfelé.

Hiányzott. Én mondtam ki, hogy legyen vége, s most mégis én vagyok az, aki ostoba módon követi minden mozdulatát, akár egy megrögzött rajongó, ki nem képes szabadulni az áhítat mérgező ízétől.

Emlékszem minden szavára, amit akkor mondott nekem. Először dühös volt, aztán kétségbeesett. Könyörgött, hogy ne hagyjam el, számtalan ostoba kérdést tett fel, s az enyémekre annál is ostobább válaszokat adott.

Mindez olyan rég volt, hogy talán már ő sem emlékszik. Hallottam róla ezt-azt, de azt hittem csak szóbeszéd. Azt mondták megváltozott, hogy teljesen kifordult magából. Most pedig, hogy látom őt, tudom, hogy minden szó igaz volt.

A múlté már az a fiú, aki egykor szégyenlősen sütötte le a szemét, ha megfogta a kezem. A fiú, aki legmerészebb pillanatában is csak egy ártatlan puszit mert lopni tőlem. A fiú, aki pufi arcocskáját takargatta, akárhányszor rákacsintottam a folyosó túlsó oldalán.

Odabent valaki más állt. Sziklaszilárd arcvonásokkal, eltökélt tekintettel, karján dagadó izmokkal. Tudni akartam, hogy még mindig olyan bátortalan-e a hangja. Hallani akartam, hogy miként beszél, gondolkozik. Meg akartam tudni, hogy ki ő.

Lassacskán ritkultak a boxzsákra mért ütések. Abbahagyta, amit csinált, lehuppant a földre, s fáradtan elnyújtózott. Nem láttam jól, de mintha egy halvány, de elégedett mosoly bujkált volna dús ajkain. Szabálytalanul lélegzett, az oldalára szorította bekötött kezét. Elmosolyodtam, amikor megláttam. Ugyanolyan piciny ujjai voltak, mint akkoriban. Ez az egy nem változott.

Vettem egy nagy levegőt, s még mielőtt a félelem igazán eluralkodhatott volna rajtam, belöktem az ajtót, mely kínosan hosszú nyikorgással tárult ki. Meg sem mozdult a zajra, csupán légzése gyorsult fel.

Félénken lépdeltem közelebb, majd hagyva egy tisztes távolságot, megálltam előtte, s vártam, hogy kinyissa a szemét és észrevegyen. Túl abszurdnak tűnt a helyzet, szinte kedvem támadt nevetni a nyomoromon.

Hosszúnak tűnő csend telepedett ránk. Csupán az ő nehéz lélegzetvétele, és a fülemben zúgó vér hangja piszkította be a némaságot. Nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki, csupán összepréselt ajkait nyitotta halk, határozott szóra.

-Üdv itthon, V.

Hangjára kiütközött a gerincem mentén a jéghideg verejték, gyomrom kínosan szűkült össze, szívem egy pillanatra abbahagyta a munkát. Úgy éreztem fordul velem egyet a világ, s egyre csak szűkül és szűkül a tér, hogy minden tagomat összenyomva fojtson bele a saját rettegésembe.

Semmi sem volt ugyanaz. Hangja mély volt és rideg, szinte olyan, mint valami messziről jövő visszhang. Szavai üresnek hatottak, ajkai alig mozdultak.

Hirtelen mozdult. Beletúrt az összetapadt tincseibe, majd komótosan feltápászkodott a földről. Leporolta a nadrágját, megigazította a testére tapadt, nyirkos felsőjét, majd átható tekintetét rám szegezte. Csupán egy pillanatig néztem a szemébe, mégsem láttam semmit. Tekintete épp oly üres volt, mint szavai. Mintha… kiveszett volna belőle a lélek.

-Mit keresel itt? – Feltett kérdésére hirtelen nem tudtam mit válaszolni.

Otthon ezerszer átgondoltam, hogy mit mondok majd neki. De be kellett látnom, hogy minden szó, ami akkor eszembe jutott, a régi Jiminnek szólt. Azt, aki itt állt előttem, nem ismertem. A legkevésbé sem.

-Én… nem tudom. Azt hittem… Jimin, én… - Dadogtam akár egy csintalanságon kapott kisgyerek és ő csak várt, türelmesen várt. Tekintete ezerszer felemésztett, s nem mertem újra rá pillantani. Féltem. Tőle féltem.

-Mit szeretnél? – Türelmesen kérdezett, miután látta, hogy nem fogok egyhamar szóhoz jutni.

-Én… nem tudom. Beszélni veled… téged… vagy…

-Engem? – Gúnyos horkantással ismételte meg szavam. – Nézz rám, V. – Hangja parancsoló volt, de jobban féltem a tekintetétől. – Azt mondtam – megragadta az állam és kényszerített, hogy megemeljem a fejem -, nézz rám.

Közelsége hatására testem úgy reagált, mintha áramot vezettek volna a bőröm alá. Érintése bizsergetett, és tudtam, hogy ő is érzi.

Még mindig nem néztem a szemébe. Néztem helyette a felsőajkán csücsülő izzadságcseppet, az aprócska heget az arcélén, a cseresznyepiros alsóajkát, mindent, amibe kapaszkodhattam, s ami visszatartott attól, hogy elnyeljen a sötétség, mely szinte ömlött a tekintetéből.

Éreztem, hogy az egész testem remeg, és forró könnyek mossák az arcom. Éreztem azt is, hogy határozott szorítása enged, láttam meglágyulni a vonásait.

Egy pillanat alatt döntött. Elengedte az állam, s gyengéd, ámde követelőző mozdulattal húzott egy ölelésbe. Arcát az enyémnek nyomta, ujjai utat találtak a tincseim közé, amitől csak még jobban remegett minden porcikám.

Azt hitte félek tőle. Valójában féltem is. De sokkal inkább ijesztett meg az új, mintsem Jimin.

Óvatosan megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből, de úgy szorított, hogy éppen csak eltolni tudtam magam tőle, annyira, hogy arcomat elfordítva súroljam dús ajkait a sajátommal.

Összerezzent az érzésre, szemeit szorosan lehunyta. Éreztem leheletét visszacsapódni az arcomról. Aprócska kezei közé fogta az arcom, s ezúttal nem kellett kényszerítenie. Magamtól tekintettem a bizalmatlanul fészkelő, sötét szemekbe, melyekben ugyanúgy ott gyöngyöztek a bebörtönzött könnycseppek.

Várt egy pillanatig, egy elnyújtott pillanatig, s csak azután vette birtokba ajkaimat, szenvedélyesebben, mint valaha. Kezei eltökélten préseltek a kőkemény izmokkal borított testéhez, s ajkai lágysága ellensúlyozta a belőle áradó erőt. Teljes valóm megadóan simult szorosan hozzá, éreztem a mellkasomon a hevesen verdeső szívét, s le mertem volna fogadni, hogy ő is ugyanúgy érzi az enyémet.

Elmélyítette a csókot, amitől szinte robbant a vérem. Mintha nem is én lettem volna. Kezeim utat találtak a pólója alá, amitől elgyengülten nyögtem a csókba. Valahogy ezerszer izgatóbb volt a nedves bőrén végigfuttatni a kezem, mint pusztán érezni a nekem feszülő izmokat.

Érthette a célzást, mert elvált tőlem és lerángatta rólam is, és magáról is a pólót. Egy gyors pillantást vetettem fedetlen bőrére, s a rajta feketéllő tetoválásra. Észveszejtő kontrasztot képzett a fekete írásjel és a bőre hibátlan fehérsége.

Térde estem előtte, ajkaimat a forró bőrére nyomva próbáltam betelni az érzéssel, a boldogággal, melyet akkor nem tudtam volna megnevezni, de tudtam, hogy tűzként folyik az ereimben. Ő a hajamba túrt, hagyta, hadd tegyek, amit akarok. Harapdáltam, szívtam a bőrét, mire izmai érzékenyen rándultak össze. Végig némán tűrte, csak akkor szakadt ki belőle egy sóhaj, amikor türelmetlen mozdulattal szabadítottam a meg a nadrágjától.

Láttam, hogy kíván, s ez abban a pillanatban felért nekem mindennel. Alsónadrágján keresztül cirógattam a férfiasságát, majd alhasát kezdtem nedves puszikkal behinteni. Nem húztam a dolgot sokáig, hiszen a hajamban pihenő ujjai sürgetően húzták a tincseimet többre ösztönözve.

Lehúztam róla az utolsó ruhadarabot, s hatalmas férfiasságát látva nagyot nyeltem. Ugyan a bátorságom elbújt egy eldugott kis sarokba, én mégis tettem, amit tennem kell, és a lehető legmagabiztosabban vettem ajkaim közé a vágyát.

Sóhajtozott, ahogy bizonytalanul próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Minden mozdulattal egyre inkább visszasomfordált a bátorságom, s a nyelvemet is bevéve a buliba, kikényszerítettem Jiminből az első nyögést. Innentől már nem volt visszaút, kínoztam, ahogy tudtam. Néha kiengedtem a számból és apró puszit hintettem a hegyére, néha fogaimmal karcoltam a merevedését, de sosem engedtem olyan mélyre, amennyire ő azt szerette volna.

Hamar megunta, hogy én dominálok, a hajamnál fogva húzott fel, amit talán más esetben megalázónak tartottam volna, most piszkosul beindított. Egészen a boxzsákig hátrált velem, miután arrébb dobta a levetett ruhadarabokat. Egyik kezét az arcomra simította, s hüvelykujjával az alsóajkam simogatta, másik keze az övemnél matatott, s pillanatok múlva búcsút inthettem a maradék ruhának, ami a testemet fedte.

Szégyenlősen remegtem a kezei között, ahogy a szemembe nézve járták be ujjbegyei a felhevült bőröm minden szegletét. Sóhajtoztam, ziháltam, amikor egy-egy erogén zónámat megtalálta, s tartva a szemkontaktust, odahajolt, hogy megharapja, vagy végignyaljon rajta.

Már egészen az őrületbe kergetett, amikor az egyik lábamat a csípőjére húzva mosolyodott el. Tekintete egy csepp gonosz, szinte tébolyodott mámort tükrözött, így egy pillanat alatt tudtam, hogy mi fog rám várni.

Felkészítés nélkül nyomta a szűk bejáratomnak a makkját, majd egy jól irányzott lökéssel pár centire elmerült bennem. Kis híján felüvöltöttem a fájdalomtól, ám Jimin előrelátóan a számra tapasztotta a kezét, így mindössze csak egy szenvedő nyöszörgésre futotta. Ott tört szilánkosra az elmúlt percek ködös mámora, helyt adva a töménytelen fájdalomnak, amitől a szívem fájdalmasak kezdte verni a bordáim által képzett börtönét. Újra megeredtek a könnyeim, annak ellenére, hogy az előzőek sem száradtak még fel.

Jimin nézte az arcom, s könyörtelenül kezdett el mozogni bennem, elérve, hogy az egész testem fájdalmasan lüktessen minden alkalommal, amikor egy kicsit beljebb jutott.

Úgy éreztem a poklok poklát élem abban a pillanatban meg. Szabadulni akartam, elrohanni előle. Egy kicsiny részem azonban teljesen felszabadultan szárnyalt, adrenalint fecskendezve a vérembe. Élvezni kezdtem. A testembe maró fáradalmat, Jimin sötét tekintetét, mely itta a szenvedésem nyújtotta látványt.

Szaporodtak a lökései, lassan zihálni kezdett, s ahogyan ő egyre hangosabban élvezte, bennem úgy kezdett virágot bontani a kéj, mely egy pillanat alatt elborította az agyam.

Egyre többet és többet akartam, körmeimet Jimin hátába vájtam, ajkaimmal kutattam az övé után, s meglelve azt, szenvedélyes csókot váltottam vele, pontosan akkor, amikor egy mély lökés kíséretében megadta megát az orgazmus részegítő érzésének.

Nekem viszont még sok volt hátra, s meg akartam kapni, azt, ami kijár nekem, így Jimin fenekébe markolva kényszerítettem arra, hogy tovább mozogjon bennem.

Lökései erőteljesebbek lettek, halkan morogva jelezte, hogy már nincs ínyére a helyzet. Szemöldökét ráncolta, s én nem akartam tovább gyötörni. Engedtem a szorításomon, ő pedig kihasználva a helyzetet kicsúszott belőlem, ám még mielőtt elönthetett volna a csalódottság és a kielégítetlenség bosszantó érzése, megéreztem ujjait magamban.

Először arra gondoltam, hogy nevetséges és hasztalan, de kitapintott egy pontot, amitől szemeim kétszeresükre kerekedtek, ajkaimat pedig egy artikulálatlan nyögés hagyta el. Még párszor megnyomta azt a pontot, sőt, fokozta az élvezetet azzal, hogy néhányszor végigsimított a merevedésemen, amitől csakhamar egy hangos nyögéssel élveztem a kezébe.

Amint elengedett erőtlenül zuhantam volna a földre, de Jimin nem engedte, hogy összeessek. Derekamnál fogva ölelt magához, izzadságtól csillogó teste az enyémhez tapadt, zihált, akárcsak én, mégis orrát a nedves tincsim közé fúrva lélegzett mélyeket.

-Megváltoztál. – Ki tudja mennyi idő alatt sikerült összeszednem magam annyira, hogy megszólaljak.

Kinyújtotta karján pihent a fejem, ahogyan a levetett ruháinkon feküdtünk a földön.

-Mit vártál? Összejössz velem fogadásból, megkedvelsz, majd kidobsz, mert „dagi vagyok” és így nem mutatkozhatsz velem. Egyáltalán nem tettél akkor tönkre, Taehyung. – Szarkasztikus szavai mögül visszaköszönt a rút igazság.

-Annyira sajnálom. – Halk szavaimra csak hümmögött.

-Én is sajnáltam magam… az elején. Aztán úgy döntöttem véget vetek ennek az egésznek. Nézz most rám, az iskola legnépszerűbbje vagyok. Miután elmentél a suliból a haverjaid alig győztek bedumálni a csapatba. – Halkan kacagott Jimin, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog.

-És belementél?

-Dehogy. – Szinte sértetten tiltakozott. – Elküldtem őket a francba. Azelőtt sem volt senki mellettem, most sincs rá szükségem. Téged akartalak kikészíteni. Azt akartam, hogy láss, miután napról napra megváltozok. Hogy láss, amikor minden nap más lányt csókolok és feltedd a kérdést, hogy miért nem te vagy az. De…

-De elmentem. – Fejeztem be Jimin mondatát, kissé ingerülten.

-De elmentél. Aztán nem volt értelme már az egésznek.

-Mégsem hagytad el magad. – Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

-Nem, mert már rég nem te vagy a lényege. – Kegyetlen őszinteség ült a szemeiben és a szavai jobban fájtak, mint az iménti agresszivitása.

Percekig csendben emésztettem a szavait, majd félszegen feltápászkodtam mellőle. Követte a mozdulataimat és kíváncsian várta, hogy megszólaljak.

-Mennem kell. – Mindössze ennyit mondtam, mire Jimin éktelen kacagásban tört ki.

-Persze, menj csak el. Ehhez értesz a legjobban. – Felállt és hozzám vágta a ruhákat, majd ő maga is elkezdett öltözni.

-Azt mondtad, hogy nem rólam szól. Akkor felesleges itt maradnom. – Kiabáltam rá, s legszívesebben hátba vágtam volna.

-Mert egy önző szemétláda vagy. – Továbbra sem fordult felém, de minden szava késként fúródott belém. Tehetetlen dühömben felkaptam a cipőmet és hozzávágtam Jiminhez. Szerencséje volt, éppen lehajolt, így csak a feje fölött csattant a falon a cipő.

Lassan fordult felém, túlcsordult a düh a tekintetében, mire rémülten kezdtem hátrálni. Ajkaim remegtek, ahogy megpróbáltam hozzászólni.

-J-jimin… gondold át, jó…? – A hátam a falnak simult, Jimin egyre csak közelebb ért, s úgy éreztem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorított egy vadállat.

-Rohadtul. Elegem. Van. Abból. Az. Öntelt. Megalomániás. Hülye. Fejedből. – Az utolsó szónál felemelte a fezét és erősen rácsapott a falra közvetlen mellettem. Azt hittem engem akar megütni, így védekezésképp felemeltem a kezem, amit megragadott, és elrántva engem a faltól, a hátam mögé csavart.

Fájt, rettenetesen, így kissé előregörnyedtem, hátha sikerül kiszabadulnom, de Jimin erősen tartott és a tarkómon visszacsapódó lehelettől egyenesen megdermedtem.

-N-ne bánts, jó? – Szemeimet összeszorítva tettem fel a kérdést, majd nem sokkal később egy apró csókot kaptam a vállamra.

-Rád férne egy kiadós nevelés – morogta a bőrömre, majd elengedett. Szembefordulva vele, már láttam azt a régi, játékos csillogást a szemében.

-Megnevelsz? – Kérdeztem vigyorogva, átkarolva a nyakát.

-Részemről az öröm. – Mosolyodott el, s ajkaimra hajolt.

Tudtam, hogy ez nem volt megoldás, ahogyan azt is, hogy a múltbeli sérelmei tették azzá, aki most. Volt még mit bőven helyrehoznom, s csak remélni mertem, hogy ad rá esélyt.