„A háború gyermeke parancsra született.

Mindig agresszív volt, sosem nevetett.”

S Jaebum emlékezett rá. Az ajkai között kifurakodó, rideg szavakra, melyek üvegszilánkként fúródtak a jelenlévők dobhártyájába, elméjükbe karcolva a satnya fénynyalábból kiváló ködöt, melyből kiemelkedett a vékony, halvány alak.

Emlékezett a hályogos szemekre, a vékony vonallá préselt, míves szájra, a tökéletes, de annál sápadtabb bőrre.

Emlékezett Junmyeon születésére, mely megölt minden élőt, elnyelt minden boldogságot, mégis Jaebum szemében valódi, kristálytiszta drágakő volt.

„Páncél öklöcskéje labdát sosem fogott.

Nem, nem épített, csak lerombolt.”

Emlékezett az első napokra. A beboruló égre, az elhervadó szivárványra, a fiú lába nyomán kavarodó pocsolyákra.

Emlékezett Junmyeon szembogarainak gyűlölettel teli óceánjára, mit úgy emelt a mellette járókra, mintha csupán játék katonák, veszendő bábuk volnának. De szemében a fiú így is ragyogott, világosságba borítva az eget, honnan a Nap is lemenekült, vörös glóriáját a horizonton felejtve.

„A háború gyermeke mesét nem hallgatott

Azt szerette ahol, bárki meghalhatott.”

Emlékezett az első áldozatra. A velőtrázó sikításra, a halálhörgésre, az íriszekből eltávozó életre. Junmyeon unott arcának tükörképére, mit lusta fodrokban torzított el a padlóra zubogó sűrű vér. A szag elviselhetetlen volt. Az alvadó vér, a rothadó hús, a cafatokra tépett lélek visszataszító bűze beleitta magát a tapétákba, s akárhányszor Jaebum lepillantott a fényesre tisztított parkettára, árnyképek kúsztak a szeme elé.

„Harckocsikkal játszott, örült, ha temetett.

Annak vérén hízott, ki éhezett.”

Emlékezett a temető nedves földjének andalító illatára. A friss, halálra ítélt virágok édes aromája lengedezett a hűs szélben, mely marokszám horda a nyirkos, feketeföldet, el-el a sírtól, melyet az éjszaka leple alatt ásott Jaebum, hogy eltűntesse a bizonyítékot, hogy tisztára mossa Junmyeon koromfekete nevét. Még fejfa sem került a friss hant fölé, névtelenül nyugodott az áldozat, nyitott szemmel, leszögezetlen koporsóban, rettenettel az arcán.

Most sem látta Jaebum, szívét beragyogta a fiú varázsa.

„Nem, ne ássunk sírokat,

Milliókat egy miatt.”

Emlékezett, hogy kész volt bármit megadni Junmyeonnak. A lelkét, a tisztaságát, az erejét, a fiatalságát. S a fiú vitt mindent, mit Jaebum tálcán kínált neki, pusztán néhány tovatűnő pillantásért, óvatos érintésért, elhaló sóhajért.

Fürdött az ártatlanok vérében, hogy lássa a fiút ördögien nevetni, miközben buzog benne a pusztítás és kegyetlenség lángja.

Ilyenkor égett a legszebben a tűz Junmyeomban. Ilyenkor szerette őt Jaebum a legjobban. Mikor gyilkolt, s tombolt.

„A háború gyermeke, úgy volt elégedett

Hogy ha maga körül, mindent felégetett.”

Emlékezett az első csókra. Ahogy Junmyeon hideg szája az övéhez simult, felforrósítva Jaebum szívét. Ahogy apránként mozdulva, ismeretlen, vad táncba kezdek ajkaik, mígnem a fiatalabb ereiben lávaként folyt a vért.

Érezte az égő vágyat Junmyeon mozdulataiban. Ahogy a fiú a hajába markolt, ahogy fogaival vérző ajkát tépte, ahogy szabad kezével csípőjét markolta.

„Nem szerette senki, a világ rossza volt

Félt tőle élő és a holt.”

Emlékezett a ferde szemekre, mik útjukon követték, mik árnyékként vetültek összekulcsolt ujjaikra. Jaebum akkor érzett először megbánást. Szinte látta az elveszettek boldogtalan, túlvilági alakját, ahogyan könnyek közt üvöltenek a pokolban, átkozzák a bimbózó, tövises szerelmüket.

„Nem, ne ássunk sírokat

Milliókat egy miatt”

S most ott állt Jaebum, a vékony, lakkozott mahagóni küszöbön, a tükrös terem kitárt ajtajában, hol a falakról is vér csöpögött. Ott, ahol minden kezdődött.

Itt adott életet Junmyeonnak, itt gyűlt össze ezer hitetlen, hogy meghazudtolják az isteni csodát, ki a fiú maga volt.

Junmyeon háttal állt. Széles, sűrű, pelyhes ébenfekete szárnya túl nagy volt még a hatalmas teremnek is, szélei a falakat karcolgatták.

- Nincs többé. - Suttogása ezernyi visszhanggal pattant vissza a falakról, üvöltött hangja Jaebum fejében.

- Fordulj meg. - Hangjára engedelmeskedett a fiú, s szárnyait körülményesen összeszorítva szembefordult teremtőjével. - Hunyd be a szemed.

S Junmyeon várta a csókot, mely oly' lágyan szállt ajkaira, mint az esti felhő a csendben ringó tó fölé. Esőként hullt Jaebum könnye, s még mielőtt a másik fekete szárnyai hűvös oltalmukba fogadták volna, eldördült a lövés.

Csend lett. Hosszú, hallgatag, gyászos csend.

„Ne szülessen több halál.”

(Dal: Pokolgép - A háború gyermeke)