Jaebum lehajolt a földre esett könyvért, összeszűkítve a szemeit, az aljasan szempillái alá szökő, vakító napsugarak elől menekülve. Lassan őszbe fordult már, az idő hűvösebb lett, s a házban uralkodó hangulat csak tovább szomorította a nappalok rövidülésének látványát. Itt-ott már kókadoztak a levelek, néhányuk a földön hevert, onnan bámulva a kék eget, mit széles pocsolyákban árasztott el a lenyugvó nap vörös folyama.

Szentül hitte, hogy az ablak elé tolt fotelben ülő kedvesét elnyomta a korai álom, így őt magát is meglepte az érdeklődő szempár, mi felegyenesedése után rá meredt. A világosbarna íriszekben vékony patakként csordogáltak a lágy, aranyozott Nap utolsó sugarainak vérző nyalábjai, egészen lélegzetelállítóvá téve a fiú egyébként is páratlan megjelenését.

Jaebum amióta az eszét tudta, menekült a felelősségek elől. Megrémisztették, leláncolták, úgy érezte elveszik önnön akaratát, így többször is hátat fordított az élet különböző, kijárt útjainak, pusztán dacból, mintsem tapasztalatból. Menekült, míg útját nem állták, míg az életébe nem csöppent a törékeny szőkeség.

Jaeho jelenlétével Jaebum szívébe csendesség költözött. Aztán az idő múlásával kinőtte szívét, s tovább terjesztette szárnyait. Mostanra már csendesség lakozott Jaebum házában is.

Noha a szőke fiú valóban megnyugvás volt, akár a viharban virágzó szivárvány, mégsem volt olyan képlékeny a csend. Létezett, a ház régies falai közt lézengett, néha nekiütődött a kopott gerendáknak, de sosem hagyta el a repedező küszöböt. Ez a csend élt, lángolt, pusztított, s épített.

-Gyönyörű vagy. – Jaebum halkan szólalt meg, kezét gyengéden simította párja szőke tincsei közé, míg az megadóan simult az érintésbe. – Nem vagy álmos? – A kérdésre egy lagymatag fejrázás volt a válasz, s a továbbra is éberen tündöklő íriszek csak alátámasztották a tiltakozás valósságát.

Jaebum szeretett volna még kérdezni valamit kedvesétől, ajkai el is nyíltak, de torkán nem jött ki hang. Elöntötte őt a bizonytalanság. Egy pillanatra egészen nevetségesnek hitte magát, amiért szavakat intéz egy némához. Gyötörte a bűntudat, akárhányszor eme gesztus hasztalanságára gondolt, de nem tudott megszabadulni sem az érzéstől, sem a megszokás lendületétől. Inkább becsukta a száját, s tovább fürkészte a túlcsorduló szeretettől szinte folyékony mézbarna tekintetet.

Jaeho felemelte a kezét, s lassú, türelmes mozdulatokkal kezdte használni a kézjeleket, amiket Jaebum egyenesen gyűlölt, pusztán azért, mert nehezen értette őket. Amint a fiú a mozdulatsor végére ért, várakozóan tekintett végig párja arcvonásain, készen arra, hogy megismételje a jeleket, ha szükséges.

Jaebum gondolatai ezerrel száguldoztak, aztán mintha valaki satuféket nyomott volna, kirajzolódott előtte a mondat, értelmet nyert a kézjel, éppen akkor, amikor Jaeho újra mutogatásba kezdett volna.

„Énekelj nekem.” – Kérte szótlanul a szőke fiú, halvány mosollyal az arcán, amikor Jaebum  összekulcsolva ujjaikat utasította el a jelek megismétlésének bekövetkeztét.

„Nem tudok.” – Jaeho szelíd mosollyal tűrte, hogy a fiatalabb kétszer is elvéti a szavak nélküli mondandóját, s egyre hevesebb mozdulatokkal igyekszik helyre hozni  vétkét.

Köztük nem a csend volt mérgező, hanem a tétlenség, mikor egymás tekintetén csüngtek mozdulatlanul. Jaebum mindig magát hibáztatta ezekért a pillanatokért. Sosem tudta, mikor bántja meg az idősebbet, mikor ad okot a haragjára. Annyi évet hagytak maguk mögött, mégis kevés volt, hogy mindent megtanuljon.

Csak figyelnie kellett. Jaeho szemei nyílt titkokat árultak el, s íriszei mélyek voltak, végtelenek, akár a tenger, hol olykor összecsaptak a hullámok, de még az is mámorítóan szép volt, ha beborult felette az ég.

A szőke fiú megkapaszkodott Jaebum karjában, s lerántotta magához a fiút, félénken rezzenve össze a közelség, s az újra földön puffanó könyv együttesének zajára. Félénken simított a fiatalabb selymes arcára, minek következtében már nem csak a lemenő nap fénye, hanem a gyermekies zavaruk is ecsetet ragadott, hogy bíborra színezze mindkettejük arcbőrét.

Mindketten tágra nyílt pupillákkal fürkészték a másikat, ajkaik közelségétől forró szikrák pattantak a levegőben, fürgén pattogva a bőrük alá, sebesen zúgva sűrű vérükkel. Mégis csak lógott a levegőben a félbehagyott mozdulat, a lehetőség édes varázsa.

Végül Jaebum volt az, aki megszakítva a szemkontaktust elhajolt, hosszú csókot nyomva az idősebb homlokára lélegezte be az ősz és Jaeho édeskés parfümének illatát, majd megragadta a levegőben megmerevedett kezeket, mik pillanatokkal ezelőtt arcára simultak, s újra elkapva, de ezúttal nem eresztve a másik szerelmes pillantását, minkét tenyerébe könnyű csókot lehelt.

Jaeho arcán a végtelenség legragyogóbb mosolya szélesedett ki, íriszei boldogan reszkettek, ahogy követte kedvese nehézkes mozdulatát, mellyel a másodjára leejtett könyvért hajolt. Még akkor is figyelte Jaebum kecses mozgását, amikor a fiú neki hátat fordítva lépett a magas könyvespolchoz, először halkan, majd egyre bátrabb hangon énekelve egy lassú, andalító melódiát.